- Uuuuunooooom... - nyögött fel Chiaki fáradtan. - Már egy éve megyünk. Hová tartunk, a világvégére?!
- Nyugodj már meg! - szólt rá Diamante. - Alig két perce indultunk, és még csak a park bejáratánál vagyunk!
- Tökmindegy... - legyintett Chiaki, s figyelmen kívül hagyta Fancus és Judal röhögését. Ők négyen, az őrült világban. Chiaki, aki mindig csak bambul ki a fejéből, és néha kinyög egy-egy baromságot, valamint szeret mindenkinek fura beceneveket adni, és másokat ölelgetni. Fancus, aki sokban hasonlít Chiakira, talán csak egy kicsit elvetemültebb, főleg ha yaoiról van szó. Judal, mindközül a legfiatalabb, legmagasabb, legperverzebb és legkattantabb. Valamint Diamante, akire random rátörnek a depirohamok, szeret veszekedni, és tagadja, hogy akár kicsit is szeretné a yaoit. 
Egykedvűen és szótlanul bandukoltak végig az utcákon, mindenfelé nézelődve. Az egyik sarkon Fancus hirtelen megállt, érdeklődve oldalra fordította a szemét, és összeráncolta a homlokát.
- Nem akarok alaptalan következtetéseket levonni, de szerintem eltévedtünk... Erre már jártunk, nem? - mondta végül.
- Nah, sikerült elveszni - forgatta kék szemét Judal. 
- Ajj, de izék vagytok! - fakadt ki Diamante.
- Ízi Dia, csillapodj! - mondta Judal. Chiaki Judalra meresztette nagy fekete szemeit:
- Hoshi, neked nincs meleged ezekben a fekete göncökben?
- Neeem, sőt, tök jó~ - röhögött az említett. 
- Ahhh, inkább próbáljunk kitalálni valami! - dohogott Diamante. Fancus rámutatott egy hatalmas, díszes épületre.
- Ez eddig fel se tűnt. Megnézzük?
- Kinéz vagy száz évesnek... Menjünk! - dünnyögött Chiaki.
- Jóóó, szeretem a régi, romos házakat! - csillantak fel Diamante arany-barna szemei. Elindultak az elhagyatottnak de még újnak tűnő épület felé, de ahogy mentek, a levegő furcsa módon lehűlt. Mire a lépcsőhöz értek, már vacogtak.
- Csicsi fééél... - nyafogott Chiaki. - Itt még a nap is halványabban süt. Fenéért kellett idejönnünk?
Mielőtt Chiaki sarkonfordulhatott volna, a robosztus épület ajtaja hirtelen kivágódott, és mind a négyen felsikítottak...