Egykedvűen sétálok végig a hosszú utcán. A nap süt, a szél kellemesen fúj, megzörgeti a fák leveleit. Akár élvezhetném is. Csakhogy nem vagyok egyedül. Rajtam kívül ott zsibong, zajong, tolong az egész felsőtagozatos csürhe osztályfőnökeikkel. Visszafele tartunk a folyópartól az iskolába, épp véget ért egy iskolai rendezvény. Persze a körülöttem lévők megint nem állják meg, hogy ne tegyenek megjegyezéseket rám, s természetesen minél hangosabban. Lehunyom a szemem és halkan sóhajtok. A föld megremeg alattam, minden lépésem egyre jobban döng a betonon. Lábnyomaimból füst és por száll, mintha egy-egy akna volna mindegyik. A többiek hátrahőkölnek, arcuk az ijedségtől falfehérré válik. Megállok, kinyitom a szemem és fölnézek az égre. Sűrű fekete köd gomolyog a nemrég még szikrázó azúr tenger helyén. Mélyről jövő morajlás fut végig az úton, és a betonon hirtelen egy hatalmas repedés keletkezik. Fehér villámok cikáznak át az égen, bíbor fénybe vonva mindent. Rémült kiáltások törik meg a sötét békét, ahogyan iskolatársaim egymást taposva próbálnak menekülni, bár még ők sem tudják, mi elől. Egyre több és egyre nagyobb repedések lesznek a földön. Újra elindulok. A beton beomlik, alatta feketeség tátong. Az épületek magukba omolnak, minden összedől. Mindenki fejvesztve menekül, de nem tudnak elfutni, az aramgeddon tovább tombol. Sokakat elnyel a feketeség, mások felfigyelnek az egyetlen biztos pontra: a föld ugyan beomlik, de lábam nyomán újra ősszeáll, annyira csak, hogy biztos talajra léphessek. Sokat odafutnak hozzám, könyörögnek, megváltást remélnek. Megvetően nézek a senkiháziakra, nem érdemlik meg a kegyelmet. Gőz tör föl a földből, s nem sokkal utána forrongó magma kíséri. Az utolsó mit látnak, mielőtt mindet elnyeli az enyészet, az a gyilkos pillantásom, s a halál fekete csukjája. Az apokalipszis elnyelte a kárhozatra ítélt földet a bűnösökkel együtt...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés