Wonderfull

a bitter-sweet fairytale about love

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Varázserdő. Ez a Varázserdő négy részre volt osztva: Nobara, a nyár, Nanaya, a tél, Nirvana, a tavasz, és Nenoma, az ősz területe. Az erdőben mindig békesség honolt, ám egy nap vadászok érkeztek, hogy befogják a Varázserdő ősi lényeit.
Nobara területén hirtelen idegenek jelentek meg, kezükben fegyvereket tartva. Elfek, tündérek, nimfák, és ki tudja még milyen lények szaladtak szerteszét, gyilkosaik elől.
- Fussatok, szaladjatok az erdő védő szívéhez! - kiáltották társaiknak. Mindenki fejvesztve rohant, kivéve egyvalakit. Egy ifjú zeref volt az, egy az erdő legősibb szarvas lényei közül. Békésen ült egy kidőlt farönkön, és a nádsípját fújta. A csodás dallam odavonzotta a vadászokat, akik észrevétlenül vártak a megfelelő pillanatra. Lövés visszhangzott a fák között, amit a zeref kiáltása követett...

"Biztos jó ötlet pont itt vadászni?"- gondolta a fiú. "Ráadásul miért pont a leghidegebb részen kellett tábort vernünk?" Nanaya területén kóborolt, minél távolabb akart kerülni apjától, a vadászat vezetőjétől. Ő nem akart ártani senkinek. Szerinte hiba volt megtámadni a Varázserdőt, de apja nem hallgatott rá.
Gondolatai hirtelen félbeszakadtak, egy alakot látott közeledni a sűrű hófüggönyön át. Nem vadász volt, ez rögtön látszott, hanem egy varázslény. Görnyedten járt, megsebesült. Hosszú, hollófekete haja eltakarta az arcát, homlokából csavart végű díszes szarv állt ki, fekete farka végén bojt. Egy zeref volt. Karját nellkasára szorította, ujjai közül vér szivárgott elő.
- Segíts... - hörögte elhalóan. Ahogy fölnézett megvillantak felemás szemei: egyik ébenfekete, míg a másik világosszürke. Térdre rogyott a hóban, a vadász fia rögtön odaszaladt hozzá. Azonnal tudta, kik tették ezt a zereffel, ahogyan azt is, hogy nem viheti el a táborba. Óvaosan letérdelt hozzá.
- Megsebesültél - állapította meg aggódó tekintettel.
- Segítened kell. Üldöznek. - mondta elhaló hangon a zeref. Vért köhögött föl. A bozótosból léptek zajaira lettek figyelmesek. Vadászok közeledtek.
- Erre ment, látod? - hallották egy férfi hangját.
- Persze, a vére elárulja! - a másik férfi hangjában tisztán kivehető volt a gyilkolni vágyás. A fiú hirtelen felpattant és eléjük futott.
- Ó, üdvözöljük Schlieff úrfi. - szólt az első vadász. - Nem látott erre egy zerefet? Nagyon értékes jószág!
- Nem, sajnálom. Nem járt erre senki. - felelte.
- Érdekes, pedig a vérnyomok ide vezetnek... - töprengett el a második vadász. - Sebaj, keressük tovább!
A vadászok elmentek, és a fiú visszament a zerefhez. Amaz megeresztett egy erőtlen gúnyos mosolyt.
- Schlieff úrfi? Ez vagy te? - kérdezte.
- Igen, a nevem Schlieff Cadgum, apám, Schlieff Wyrcag a vadászat vezetője. - válaszolt kissé sértődötten Cadgum. - Inkább örülnél, hogy megmentettelek. Te ki vagy?
- Scrat van der Gord - mondta, miközben vére a hóra csepegett. - És köszönöm. Hálás vagyok.
Cadgum kicsit elpirult.
- Ne köszönd, hiszen még mindig vérzel! - mondta gyorsan. Letépett egy csíkot a ruhájából, és Scrat sebére szorította.
- Segíteni akarok, de nem tudok. Mit tegyünk? - tette fel a kérdést Cadgum.
- Vigyél Nirvanába, a tündérekhez! - adta ki az utasítást a zeref. Miközben Cadgum hevenyészett kötést, és felsegítette a földről, feltette a kérdést, ami már régóta fúrta az oldalát:
- Miért nem harcoltok apám vadászai ellen?
- Nem vagyunk hozzászokva a küzdelemhez, békében élünk. - jött a felelet. Lassan elindultak Nirvana felé. - De most hadd kérdezzek én! Az a két vadász hogyhogy elment?
- Jó kérdés - gondolkozott el Cadgum. - Talán mert a vezetőjük fia vagyok, ezért hisznek nekem. Vagy csak túl lassúagyúak.
- Szóval miattam hazudtál? - vonta fel a szemöldökét Scrat. A fiú nem felelt, de elvörösödött.
- Ne beszélj, sok vért veszítettél! - mondta inkább.

Nirvana csodálatosan szép volt: a nap sütött, az idő meleg volt, a lombos fák nyugalmat áraszottak. Hatalmas váltás volt ez Nanayához képest. Cadgum szájtátva nézte a tájat, szinte már meg is feledkezett a sebesült zerefről és a vadászatról. De Scrat köhögése és hörgése visszarángatta a jelenbe. Az állapota egyre súlyosabbá vált. "Minél hamarabb el kell jutnunk a tündérekhez!" gondolta Cadgum. "Remélem ők tudnak rajta segíteni!"
Beljebb entek az erdőbe, de egy tündért sem találtak. És Scrat is egyre gyengült.
- Itt vannak, érzem. - suttogta - De rejtőzködnek. Félnek tőled.
- Tőlem? - háborodott fel Cadgum, de aztán rájött, mire célzott Scrat. - Tényleg, hisz rajtam is a vadászok ruhája van...
Hirelen valami mozgásra lettek figyelmesek a közeli bozótosból. Egy kis tündér repült eléjük, s érdeklődve figyelte a furcsa párost.
- Te vagy Scrat van der Gord, igaz? - fordult a zerefhez. - Segítünk neked, ám őt itt kell hagynod! - mutatott Cadgumra a tündér. - Emberek ide ne léphetnek be, vezesse bármily szándék is őket!
- De... - kezdte Cadgum, de Scrat félbeszakította.
- Eleget segítettél. Inkább menj vissza az apádhoz, és felejts el mindent! Neked ebben az erdőben nincs helyed.
Scrat szavai Cadgum szívébe markoltak, bár igazán ő maga sem tudta, miért. Csak állt némán, míg három tündér elvezette a zerefet.

Nem akart visszamenni a táborba. Nem akarta látni, hogy az erdő lényeit írtják. Valami ott tartotta Nirvana területén. Egy szűnni nem akaró furcsa érzés, és a különös vágy, hogy látni akarta a zerefet. De a tündérek óva intették területüktől. Nem tudta, mi tévő legyen.
Cadgum tíz perce ült a földön, egy fa tövében, gondolataiba merülve. Az érzés riaszota fel, hogy figyelik. De nem látott senkit. Aztán észre vette a szemközti fa ágán ülő tündért.
- Ne félj tőlem, nem akarlak elüldüzni. - mondta mosolyogva. - Feltéve, hogy te sem akarsz engem elfogni.
- N-nem, dehogy! - felet kissé meglepődve a fiú.
- Te cagy Schlieff Cadgum, ugye? - folytatta a tündér. Cadgum bólintott. - A nevem Gwendolin. Segítek neked!
- Miért kéne nekem segíteni? - nézett rá értetlenül a fiú.
- Látni akarod, nem? Azt a sebesült zerefet.
- Nem, csak... - Cadgum itt lesütötte a szemét, és elvörösödött. Zavarban volt.
- Rendben, értem én! - nevett Gwendolin. - De most maradj csöndben, mert a végén még észrevesznek!
A kis tündér előrerepült, majd intett Cadgumnak, hogy kövesse. Aűrű lombú fak alatt haladtak át, melyek palástként borultak föléjük. Fény csak kevéske szűrődött át a levelek közt, s ez Cadgumot valahogy a sebesült Scratra emlékeztette. Aztán egy csodás tisztásra érkeztek, ahol tündérek sürügtek-forogtak mindenhol. Cadgumnak nagyon kellett vigyáznia, hogy észre ne vegyék. Ők voltak a gyógyító tündérek. Gwendolin egy hatalmas fára épült hatalmsa épületre mutatott:
- Ott ápolják. Siess, én majd szólók, ha jönnek!
Cadgum hálásan pillantott a tündérre, majd elindult a fa felé.

Odabent félhomály és csend fogadta, amit csak Scrat van der Gord szagatott légézse tört meg. Lassan odasétált a zerefhez. A sötétben nem látta tisztán az arcát, de abban biztos volt, hogy nyugtalan álma lehet. Cadgum elvörösödött, mikor arra gondolt, mit is akar. Megfogta Scrat hideg kezét, és lehajolt. A csók gyors volt, de épp elég hosszú ahhoz, hogy a zeref megérezze. Scrat lassan kinyitotta a szemét.
- Te mit keresel itt? - kérdezte Cadgumtól szemrehányóan, de a hangja gyenge volt és erőtlen. - Megmondtam, hogy menj el...
- Nem akarok elmenni. Nem akarlak itthagyni! - Cadgum szemében könnyek gyűltek.
- Mégis... miért? Nem tudsz rólam semmit.
- Mert szeretlek!

Legközelebb három év múlva találkoztak. Cadgum épp egy sötét erdőben menekült, egy sötét éjszaka. Apja kitagta: a fia miatt sikertelenül ért véget a varázserdei vadászat, s utána sorra hiúsultak meg a további vadászatok. Wyrcag mindezekért fiát okolta, Cagumot rossz ómennek tartotta.

Már hosszú ideje futott, de a csaholásmindvégig kitartóan követte. Nem kutyák üldözték. Nem is akarta tudni, mik azok. De meg akarták ölni. És senki nem segíthetett. Egyedül volt. Kezdett már fáradni, és néhány perce már az ösvény is eltűnt. Bokrok és fák kiálló ágai karcolták a bőrét. Hirtelen megbotlott valamiben, és elesett. A szörnyek körülvették. Nem kiáltott segítségért, hisz tudta, hogy úgysem hallaná senki.

Scrat van der Gord életében először tett igazán önzetlen cselekedetet életében, Igazán maga sem tudta, miért. De valami eszébe jutott. Egy halvány emlék három évvel ezelőttről, mikor egy szőke fiú megmentette az életét.

Gyorsan futott a sötét erdőben. Gyorsabb volt, mint ennek a rengetegnek bármely lénye. Annak is kellett lennie, ha be akarta érni a szörnyeket. Valamiért nem akarta, hogy széttépjék a fiút. Kiáltás törte meg az erdő csendjét. Scrat a hang irányába indult, amilyen gyorsan csak tudott, de mire odaért csak vérnyomokat talált.
- Fenébe... Elkéstem. A szörnyke magukkal vitték.
Ám tudta, hova kell mennie. Ezek a démonok mind egy helyen tanyáznak. Kele felé fordult, s fölnézett egy magas, meredek sziklára. A Démonhegy. Beugrott a fák közé, s megindult a szörnyhegy felé.

Amikor Cadgum magához tért, egy barlangban találta magát. Meglepődve fedezte föl, hogy életben hagyták. A szörnyek háttal álltak neki, vagy terveztek valamit, vagy figyeltek. A látása még nem tisztult ki teljesen, nem tudta, mit csinálnak. Az egyikük hirtelen megfordult, ronda pofáját egyész közel tolta Cadgumhoz. A fiút elkábította a lány bűze, érzékei eltompultak. Még hallotta a szörny ordítását, de az, hogy a démon saját vérében fuldokolva múlt ki, már nem jutott el a tudatához.
A démonok acsarkodva védték a zsákmányukat.

Épp időben ért a barlangba, de időközben meggyűlt a baja az őrző szörnyekkel. Akkor érkezett, mikor a démonok épp meg akarták enni Cadgumot. A fölötte szaglászó szörnyet azonnak torkon rúgta, és megölte. Ekkor a többi szörnyeteg egyszerre támadt rá. Kitért előlük, két szörnyeteg összeütközött, s eszméletlenül rogytak a földre. A maradék három acsarkodva közeledet Scrat felé. A zerefnek hirtelen új ötlete támadt: a Varázserdő ősi lényeként befolyással bírt a tűz felett. Karját a barlang közepén lobogó máglya felé lendítette, s a tűz engedelmeskedett kimondatlan parancsának- A három démont tűzfallal válaszotta el. Megfordult, s letérdelt Cadgum eszméletlen teste mellé.

Cadgum hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki szólítja őt. Valaki a nevét ismételgeti. De nem tudott rájönni, ki lehet az. A hang túl távoli volt. Nem is. Tudta, ki hívja. Valaki, aki fontos számára. Valaki, akiről azt hitte, három éve elvesztette. De most ott volt.
Újra a valóságban találta magát. Lassan kinyitotta szemét. Fölötte guggolt Scrat, de nem rá figyelt. Valami más vonta el a figyelmét. Cadgum ekkor vette észre a három démont, akiket tűzgyűrű választott el tőlük. Bármelyik pillanatban kiszabadulhattak.
- Miért jöttél el? - kérdezte erőtlenül Cadgum. Biztos volt benne, hogy meg fog halni.
- Te is megmentetted az életem, és nem szeretek adós maradni. - mondta csak Scrat. - Fel tudsz állni?
Cadgum fejével nemet intett, mire a zeref felkapta őt a hátára. Akor értek ki a barlangból, mikor a szörnyek kiszabadultak a tűz fogságából.

- Nehéz vagy. - mondta Scrat a félig még kába Cadgumnak. A fiú felemelte a fejét.
- Miért segítesz? Miért nem hagysz itt? - nyögte.
- Halgass, a démonok a nyomunkban vannak! - szólt Scrat. Sötét fák között rohantak. s bár a zeref gyors volt, a szörnyek is. Sátorként borultak föléjük a fekete, kopár fák. Úgy tetszett, az erdőnek sosem lesz vége. Hirtelen egy szörnyeteg eléjük ugrott, ezért Scratnak le kellett térnie az útról. Nem tudta, mennyi ideig menekült, a percek óráknak tűntek. Ám egyszercsak az erdőnek vége lett. Fölnéztek az égre, hajnalodott. Cadgum leszállt Scrat hátáról.
- Jól vagy? - kérdezte a zeref.
- Igen, de... - kezdte Cadgum. - Válaszolj a kérdésemre, most őszintén!
Scrat közelebb lépett a fiújou, és mélyen a szemébe nézett.
- Mert te az én prédám vagy. - válaszolta, és megcsókolta Cadgumot.
Boldogan éltek míg meg nem haltak (vagy mégsem? lehet hogy hazudo~ok), itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi járjon utána!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés