Fölnéztem az égre, s egy gondolat suhant át szélsebesen elmémen: csidás lehet árnyként élni, egész nap csak suhanni és suhanni erdőkön, mezőkön és réteken át, felhők és tengerek hátán. Nappal más árnyakba olvadni, éjjel a világot uralni. De ez a gondolat nem tartott tovább egy pillanatnál, mert nekem mennem kellett a dolgomra.

Éjjel, mikor felriadtam rémálmomból, és felültem, úgy éreztem, testem súlytalan. Magam elé tartottam a kezem, de csak gomolygó sötétséget láttam. Rögtön megértettem: árnyék lettem! Hangtalanul az ablak elé léptem, s kinyújtottam a kezem. Egyszerűen áthatolt rajta. Egy másodperc, s már kin voltam. A várost csönd és sötétség uralta. De én a sötétséget már másként láttam: gomolygó árnyak tömege. És mintha várnának valamire...

Az ége felé fordítottam arcomat, az égboltot sűrű felhők takarták. Kinyújtottam a kezem, hogy elérjem őket, s hirtelen szél támadt, falkapott, mint egy falevelet és sodort a felhők felé. A szél hátán kicsinek tűnt a város, amelyben felnőttem: csak apró fényes pontok összessége oly sok más város melett.Jelentéktelen a világ nagyjaihoz képest. Mikor elértem a felhőket, vakon haldtam át a hatalmas ködön. Engem az érdekelt, ami fölöttük terül el. Megérte. Egyszerűen gyönyörű volt: mintha egy másik világba kerültem volna. A telihold fénye világította meg a felhőket, ráfestve engem a ködgomoylokra. Ide már nem értek el a város fényei, minden csillag ezüstösen ragyogott az égen. De nem maradtam sokáig, látni akartam a világot!

Könnyedén suhantam a felhők árnyai közt, bár közben furcsán üresnek érzetem magam. Nem tartott soká, s a felhőknek vége szakadt. Hirtelen zuhanni kezdtem a sötét szántóföldek felé, és ahogy sietve körülnétem felsejlett előttem a tenger csillogó sziluettje.

Rájöttem, hogy tudok parancsolni a szélnekegy intés, és máris újra a szél hátán suhantam. Kíváncsi lettem, s kértem a szelet, hogy engedjen le. Hangtalanul és testetlenül suhantam a szántóföldeken át.  Nem éreztem semmit, csak suhantam a végtelenbe. Lassan elértem a tenger csillogó tükrét, de nem álltam meg. Rajtam nem foghatott a víz. Suhantam az óceán felé.

Mikor már olyan messze kerültem a parttól, hogy hajnalodni kezdett, megláttam a első hajókat. Eddig a csillagok és szél voltak az útitársaim, ám most végre emberekbe botlottam. Úgy gondolkodtam, hogy ha itt vannak a hajók, a kikötő se lehet messze. Egy visszafelé haladó hajót közelítettem meg. Csak követtem, nem másztam fel rá. Sejtésem beigazolódott, hamarosan egy kikötő rajzolódott ki a felkelő nap fényében. Általam soha nem látott várost pillantottam meg. A gyönyörű utcákon mintha nem fogott volna az idő. Régi stílusú épületek magasodtak az ég felé, ablakaikban virágokkal. A parthoz érve rögtön a város felé vettem az irányt. A házak árnyékában megbújva figyeltem az ébredező kikötőt. Az emberek nyomába szegődve jártam-keltem a város utcáin, s végül egy sötét sikátorban kötöttem ki. Az ottani árnyak mozgolódni kezdtek, mikor észrevettek. Egy gyors kis villanás, s a nap fénye utat tört magának a házak közt egészen a kis sikátorig. Nem tudtam elég gyorsan a falhoz húzodni, s a fény egyszerűen felemésztett. Az utolsó elmlékem egy lány hangja volt:

- Üdvözöllek közöttünk, ifjú árnyék.

Tényleg vártak valamire. Rám.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés