|
Csillagest
Nagyon szeretek írni. És igaz, az irodalom házidolgozatoknál feleannyira sem teszem oda magam, mint itt, de azért még sem esett jól, hogy a tanár az enyémet nem emelte ki, de a nálam százszor bénábbét igen... Este, fürdésnél (miikor máskor) jött az ötlet erre a történetre. Amire emlékeztem, leírtam, és másnap a tanár kezébe nyomtam. Kaptam rá egy ötöst...
Az ég alja lassan narancssárgás színt öltött, ahogy a Nap búcsút intett a felhőknek. Utolsó sugarai vörösre festették a bodros felhők hasát, és hosszú fekete árnyékokat varázsoltak a földre a fák keleti oldalára. A horizont a hegyek mögött meggyulladt, és elemésztette a Napot... Az éj gyorsan surrant be az égre, ahogy a szél tovább hajtotta a forrongó égitestet. Átvette helyét a Hold, és hozta magával a csillagokat. Az ég mélységes sötétjében csillagképek űzték örök fogócskájukat: Vízöntő kancsójából a Tejút a Göncölszekérbe folyt, Kígyótartó emelte Hydrát, kinek fején az Északi Korona tündökölt. Délen a Déli Vizikígyó kereste a Déli Koronát, az ég tetején Észa Keresztje tündökölt. Orion és két csillaga, Betelgeuze és Bellatrix hajszolták Cassiopeiát, Bereniké a haját fonta, Cet Andromédát kergette. És az egészet Sarkcsillag figyelte.
Ám mint minden hajszának, reggel ennek is vége szakadt. Kivilágosodott az ég alja, ahogy a napszekér újra útra kélt, hozta magával a szelet is, s elfújta a csillagokat. Szaladtak is azok szeretszét, Hold úgy megrémült,, hogy rögtön a felére fogyott!
Ismét eljött fény, és napsugarak ölelték körbe újra a tájat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
